Névfelvétel

Amikor Tóthmátyás Lajost igazgatónak kinevezték Budapest legkiterjedtebb kerülete (XVI. ker.) zeneiskolájának igazgatójává, akkor az intézmény még „névtelen” volt. Nagy csodálója volt Rácz Aladárnak, a nemzetközi elismertségnek örvendő cimbalomművésznek, aki a Zeneakadémia első cimbalom tanára volt. Művészetét nagyra értékelte Kodály Zoltán és Igor Sztravinszkij is. Abban az időben még egyetlen zeneiskola sem viselte Rácz Aladár nevét, ezért esett a névválasztás a híres cimbalomművészre.

Névadónkról

Rácz Aladár

(1886. február 28., Jászapáti – 1958. március 28., Budapest)

„Engem mindig minden érdekelt. Soha nem vagyok semmivel se megelégedve. Mindig többet akarok. Kísérletezem, újat keresek. Lehet, hogy így lettem cimbalomművész.”

A sokat idézett vallomás nem véletlenül lett számos Rácz Aladárról szóló portré mottója: benne rejlik mindaz, ami a muzsikus művészetének lényege. Az egész életen át tartó tanulás, az új dolgokra való nyitottság, valamint az értelmezés és a teremtés ötvözésén alapuló előadói attitűd életpályájának legjellegzetesebb vonásai közé tartozott. Komoly, csendes, érzékeny és magába zárkózó személyiség volt, aki azonban nem csupán a hangszerének élt, hanem minden más tevékenységbe – a francia tanulástól a biciklizésen, cipőjavításon, varráson és görkorcsolyázáson át a gyorsírásig – lelkesedéssel, tűzzel vetette bele magát. Ez a gyermeki hév és a csillapíthatatlan tudásvágy egész életében végig kísérte. „Filozófus, teremtő művész s ugyanakkor gyermek vagyok” – állapította meg önmagáról. Rácz Aladár életműve több szempontból is egyedülálló: amellett, hogy – kávéházi zenészből európai muzsikussá válva – hangszerének virtuózaként a klasszikus repertoárt is meghódította, a rögtönzés és a szabad ékesítés egyidejű alkalmazásával művészetében a közös zenei gyökerekkel rendelkező Keletet és Nyugatot ötvözte, az addig kizárólag népi együttesekben használt cimbalom megújításával pedig – a klasszikus zeneszerzők számára is új lehetőségeket teremtő – pódium hangszert alkotott.
            Egy tizennégy gyermekes cigányzenész családban nőtt fel Jászapátiban. Három éves korában a cimbalmot választotta hangszeréül, nyolc évesen pedig csatlakozott a helybeli Lakatos-bandához, melyben édesapja is brácsázott. Az együttes a jászberényi Lehel kávéházban játszott, repertoárjukon főként népies műdalok szerepeltek. A zenekar 1902-ben meghívást kapott a budapesti EMKE Kávéházba – a fellépés után azonban a banda nem, csak Aladár kapott munka megbízást. A következő években Pest elsőrangú cigányzenekaraiban cimbalmozott, és megismerte első feleségét, Nahay Terézt. 1910-ben egy impresszárió Párizsba szerződtette: a Kairó nevű kávéházban muzsikáló művész ekkor kapta Saint-Saëns-tól a megtisztelő „a cimbalom Lisztje” nevet.  Négy évvel később egy görög hegedűs ajánlatára Genfbe szerződött – ezután 14 évig Svájc lett az otthona. Miközben továbbra is szórakoztató zenét játszott különböző zenekarokban, rengeteget olvasott, képezte magát és hangszere tökéletesítésén dolgozott: húrkészítő gépet alkotott, és miután sokat kísérletezett az anyaggal, a formával, a súlyelosztással és a bevonással, 1914-től már a verőit is maga készítette. Az 1915-ös év fontos fordulópont volt az életében: a genfi Maxim bárban felfigyelt játékára Ernest Ansermet és Igor Stravinsky – ez a találkozás indította el aztán klasszikus zenei karrierjét. A karmester elhívta a próbáira, így megnyílt számára a koncerttermek világa, a zeneszerzőt pedig nemcsak a játéka bűvölte el, hanem a hangszerébe is beleszeretett. Cimbalmot vásárolt, és órákat vett a muzsikustól, két kompozíciójában – a Renard című színpadi műben, illetve a tizenegy hangszerre komponált Rag-Time-ban – fontos szerepet adott a különleges hangzású instrumentumnak, az eredetileg négy kézre íródott Három könnyű darab 3. számából (Polka) pedig cimbalom átiratot készített Rácz Aladár számára.
Karrierjének másik meghatározó mozzanata egy kotta kiárusításhoz kapcsolódott: 1920-ban megvásárolt egy 100 kilónyi kottát tartalmazó ládát, melyben számára addig ismeretlen remekművekre – többek közt Bach kétszólamú invencióira, Scarlatti-szonátákra, valamint Couperin és Rameau csembaló műveire – bukkant. Hosszú hónapok teltek el a ládában rejtőző kincsek felfedezésével, és – miközben éjszakánként a mulatókbeli rutin munkáját végezte – fokozatosan meghódította az 1700-as évek zenéjét. Bár a barokk billentyűs muzsika cimbalomra való adaptálása sok fejtöréssel járt, a következő években Rácz Aladár a korszak kitűnő tolmácsolójává vált. Az új zene mellett az 1920-as években új olvasmány élményei is meghatározóak voltak művészi útkeresésében: a négy elemit végzett cimbalmos rövid idő alatt filozófiai, társadalomtudományi, zenetörténeti és cigánykutatással kapcsolatos könyvek szenvedélyes és értő olvasója lett. Első önálló nyilvános hangversenyét 1926. május 15-én adta Lausanne-ban, melyen a magyar, román, szerb és bolgár folklórból merített számok, valamint az improvizatív rapszódiák mellett egyelőre még csak ráadásként szerepeltek klasszikus művek. A következő években repertoárja egyfelől gazdagodott, másfelől viszont „tisztult”, és egyre homogénebb lett: műsorairól végleg elmaradtak a kávéházakban is játszott bravúrszámok, a népzenei betéteket is megszűrte, és egyértelművé vált a klasszikus kompozíciók dominanciája. Az 1926-os év még egy fontos találkozást tartogatott a muzsikus számára: Genfben egy zenei konferencián megismerkedett a fiatal hegedűssel, Yvonne Barblannal, akivel 1931-ben Párizsba költözött, és össze is házasodott. Yvonne-ben nemcsak hű társra, hanem remek kamarapartnerre is lelt: 1930-tól felesége kísérte zongorán koncertjein. A nagyszerű kritikák ellenére az alighogy beinduló karrierje kissé megtorpanni látszott: csak elvétve adódott fellépési lehetősége, ezért újra arra kényszerült, hogy mulatókban is játsszon.
Honvágya, a párizsi létbizonytalanság és titokban dédelgetett pedagógusi ambíciója hazatérésre sarkallta: 1935-ban feleségével Budapestre költözött. Neve lassan bekerült a köztudatba, egyre többször lépett pódiumra, és szoros kapcsolatot ápolt a magyar zenei élet legnagyobb alakjaival – köztük Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal és Szabolcsi Bencével. A Zeneakadémia Nagytermében 1937. március 19-én adta első cimbalomestjét. Ezekben az években ismét szembesült hangszerének korlátaival, ezért újabb kísérletezésbe kezdett: az foglalkoztatta, hogy miként lehet a Schunda-féle cimbalmot a klasszikus művek által támasztott speciális technikai és hangzásbeli igényeknek megfelelően tökéletesíteni. Nem a konstrukció átalakítására törekedett, hanem olyan apró változtatásokat eszközölt – például a fojtást átfilcelte, újra, másutt és gondosabban lakkozott, a lélek elhelyezését módosította – , melyek együtthatásának eredményeként utánozhatatlan, egyedi hangzás jött létre. 1938-ban régi vágya teljesült: megkapta zeneakadémiai tanári kinevezését. Kezdetben nem sok öröme telt a tanításban: tanítványai panaszkodtak rá, hogy nem a cimbalom-iskolák anyagából oktat, és Dohnányi is arra kérte, hogy ne művészeket, hanem gyakorló kávéházi hangszerjátékosokat képezzen növendékeiből. Rácz Aladár csalódott volt, és ha a Bartók házaspár nem biztatta volna, hogy tartson ki, otthagyta volna az állást. Egészen 1947-ig kellett várnia arra, hogy olyan tanítványai legyenek, akikkel végre élmény volt együtt dolgozni. A művészt reuma kínozta, és egy makacs szívizomgyulladást követően nehezen gyógyult fel, ezért az 1945. október 27-ei utolsó hangversenytermi fellépése után visszavonult. A Torbágyi úti „sárga ház” attól kezdve a házaspárnak nemcsak az otthona, hanem házi koncertek, cimbalom órák, később pedig stúdiófelvételek helyszíne is volt. A hanglemezgyár által készített anyagok mellett a felesége családjától kapott magnetofonnal is rengeteg zenét rögzítettek: ez a tevékenység megsokszorozta munkakedvét, és napi gyakorlásra ösztönözte – amire a betegsége miatt is szükség volt, hiszen ha kihagyott egy napot, állapota rosszabbodott. Inspirálóan hatottak rá új tanítványai (Gelencsér Ferenc, Szalay József és Tóth Elek), akiknek a révén végre tanárként is ki tudott teljesedni. Pedagógiai módszerei – a képekben való gondolkodás, a kotta béklyója alól felszabadító, improvizatív játékmód előtérbe helyezése, a hangzással való kísérletezés hangsúlyozása, az öncélú tréningezés helyett az előadási darabban nehézséget okozó részlet analógiájára konstruált etűdök gyakoroltatása, az egyetlen elfogadható előadási mód ideájának elvetése – előadó-, és alkotóművészi nagyságát tanúsítják. Élete utolsó évtizedében nagy elismerésnek örvendett, először Kossuth-, majd kiváló és érdemes művész díjat kapott, a rádió és a televízió pedig több portréműsort készített róla. 1958. március 28-án hunyt el.